Révület

9:00

Lisa és Desiré döbbenten állnak Hieronymus mester triptichonja előtt.

10:54

Lisának az ámulattól résnyire nyílik a szája.

12:28

Desiré felemeli a jobb kezét, mintha mutatni és mondani akarna valamit, aztán lassan visszahúzza. Csendben marad.

14:35

Lisa közelebb lép, hogy jobban szemügyre vehessen egy alakot, aztán rémülten hátrál.

15:56

Desiré gyomra kordul egyet, mikor megcsapja José, a teremőr által titokban fogyasztott Chorizo szaga, majd bűnbánóan visszamélyed az alkotásba.

17:21

Lisa sóhajt.

18:11

Desiré szuszog.

19:38

José, a teremőr diszkréten krákogni kezd. Lassan záróra, messze lakik.

19:40

José zörög egy zacskóval.

19:43

José topog. Menni kell. 

20:00

Mennek. Valamerre.

Museo Nacional del Prado

Madridi zsörtölődés

Lisa megkerült. Lisa hallgat. Desiré kínlódik. Vezekel. Mindhiába. Lisa nem szól. Duzzog. Pedig Madrid gyönyörű. És 1735 kilométerre van Hágától. Desiré programot szervez, tüsténkedik. Lisa fájdalmasan sóhajtozik. Desiré igyekszik, izzad, megfeszül. Lisa lesajnálóan legyint. Desiré andalúz tüzességgel flamencózza körül Lisát. Lisa megfeszített izmokkal fojtja vissza mosolyát, majd hűvösen odaveti: "Kár a fáradságért, maga bicikliakrobata!" Desiré ruhát cserél, és orrlógatva veszi nyakába a várost. Tanácstalan. Elkeseredett. Reményvesztett. Hirtelen felgyorsítja lépteit: egy martini Buñuelnél...

El Guitarrero

Botrány Beatrixnál (63 km)

Desiré már Vincent felé furcsa neszt hallott a kerékpárján. Nyugtalanította ez a zaj, s nem állta meg, hogy megemlítse az esetet a helyismerettel rendelkező flamand festő barátjának. Vincent megnyugtatta aggódó írónkat: "Szaladj le a sarokra ezzel a pár üveg Bavariával, zörgesd meg erősen Jan rolóját, ő majd segít!" Desiré pillanatok tört része alatt a műhely előtt termett, s lelkesen ütötte a fém garázsajtót, míg egy elhanyagolt szakállas junkie ki nem dugta raszta fejét az ajtó melletti ablakon. Ő volt Jan. Ékes hollandus nyelven fejezte ki nemtetszését, majd becsapta az ablakot, s a következő pillanatban már fel is rántotta az ajtó rolóját. Utálattal mérte végig csokornyakkendős barátunkat, majd megpillantva az 1935-ös évjáratú Bianchit s a söröket, arcvonásai azonnal meglágyultak, és barátságosan tessékelte be Desirét kerékpárjával együtt a műhelybe.

Desiré Bianchija

Másnap reggel Desiré mély hálával gondolt a különc kerékpárszerelőre, aki csodát tett az éjjel. Velocipédje olyan könnyedén szaladt, hogy önfeledt boldogság lett úrrá rajta. Az út elején hátrapillantva boldogan újságolta:"Lisa kedves, úgy érzem, mintha repülnék, ripsz-ropsz ott leszünk Hágában, a végén még neglizsében találjuk Beatrixet." Lisa ekkor már majd 100 méter távolságban haladt Desiré mögött, s csak töredékét hallotta  jókedvű barátjának monológjából. Desiré tényleg repült, zsakettje lobogott a szeszélyes őszi szélben,és ő mindenről megfeledkezett. Egy dolog létezett számára: a száguldás. Megszállottként hajtotta magát és biciklijét. Megállás nélkül, 2,5 óra alatt tekerte le az Amszterdam-Hága távolságot. Elégedetten, kissé nagyképűen szállt le kerékpárjáról a királyi lak előtt, s laza kézmozdulattal bízta rá az ajtónállóra "paripáját". Úgy érezte magát, mint csatából megtért hős lovag. Ám önteltsége hirtelen elpárolgott, s hideg verejték gyöngyözött homlokán, amikor félhangosan rebegte:"Lisa... Elhagytam útközben Lisát, ó én balga!" De már nem volt mit tenni. A fél királyi család egyszerre tódult ki a kastélykapun, s egymás szavába vágva, Desiré hátát lapogatva üdvözölték a számukra oly kedves vendéget. "Ebből óriási ramazuri lesz!" - gondolta biciklibajnokunk, s azonnal intézkedni kezdett fittyet hányva az etikettre. Hívatta a sofőrt, akit azonnal elszalasztott Lisa elé, hogy útközben valahol rálelve gyorsan sofírozza ide azt a bájos toszkán menyecskét. Lassan kezdett visszatérni magabiztossága, s egy-két szellemes megjegyzéssel percek alatt belopta magát a kékvérű família szívébe...

 Lisára várva a királyi család körében

Ismét 678 kilométer!

Lisa bódultan állt meg a hosszú kerekezés után: "Nézze a házakat és a csatornát, Desiré! Ez Velence!" "Majdnem, drága Lisa, majdnem, csak kicsit északabbra. Amszterdamban vagyunk."  Lisa izgatottan hadarni kezdett: "Akkor most végre én is bemutathatok magának valakiket: a kedves Arnolfini házaspárt. Már biztosan megszületett a gyermekük!" Majd csalódottan tette hozzá: "Oh, mégsem találkozhatunk velük! Hiszen ők Londonba költöztek..."

"Ne búslakodjon, Lisa! Inkább igyunk egy jó erős amszterdami kávét!" 

Innen Vincenthez mentek...

Párizs...

Lisa topog: „Menjünk máris!
Ezer arccal kacag Párizs!”
„Hol a cipőm? – kérdi Dezske –
Enélkül már zord az este.”

„Desiré, ne légyen mulya!
Ez a város égőn buja!
Vegyen zoknit, szandált, laput,
s tépjünk fel egy lokálkaput!”

Dezső szalad Lisa után,
fél zokniban, sántán, sután.
Szabadot nem köti gúzs,
reszkess Pigalle, Moulin Rouge!

Lokál-patrióták

Újabb 1192 kilométer!

Hosszú, kitartó, de nem pontos eredményt hozó számolásunk alapján csak a sötétben tapogatóztunk. Egy belga nyomozó szürke kis agysejtjei segítettek ki minket szorult helyzetünkből. A megoldás kézenfekvő volt:

"C' est clair, mon ami! Les vagabonds sont à Paris!" És valóban:

Desiré csak egy pillantra állt meg tájékozódni a Boulevard Saint-Michelen, máris egy ismerős arc tűnt fel a közeli kávéház teraszán: Ady fiatal diáklányok gyűrűjében verselt meg-megdöccenő franciasággal. Ezen a ponton azonban nem zajlott le a világirodalmat alapjaiban megrengető eszmecsere a két poéta között, mert Desiré ijedten konstatálta: Lisának nyoma veszett a párizsi forgatagban. Így azonnal nyeregbe pattant, és a vak szerencsére bízva magát határozottan kerekezett tovább a Szajna partján. Mindeközben Lisa már kipirult orcával szedte kettesével a Louvre lépcsőit keresztülverekedve magát a hömpölygő tömegen. Nem tudta, hova megy, de valami határozott erő húzta egy bizonyos irányba. Az egyik terem előtt végül megállt. Szíve a torkában dobogott, zihálása egyre hangosabbá vált, míg végül erőt gyűjtve belépett. A tömegen halk morajlás futott végig. Egyszerre csend lett. Minden szempár rá szegeződött, s ő egyszerre szembe találta magát vászonra festett valójával, és halk, elhaló sikollyal a padlóra rogyva eszméletét vesztette. Henrinak, a Louvre rokonszenves igazgatójának szobájában tért magához a repülősó erőteljes szagára. Desiré aggódva hajolt fölé: "De hát mi lelte kegyedet, drága Lisa?" Lisa megbabonázva suttogta: "Ennyi ember, Desiré! És mind rám kívácsi! Maga ezt fel sem foghatja!" Ebben a pillanatban Desiré arca elkomorult. Villámcsapásként hasított belé a felismerés: Ő még csak nem is ábrándozhat ilyen világhírnévről! Lássuk be, Desirétől nem állt messze a hiúság! Eljátszott a gondolattal, hány japán turistával nézhetne farkasszemet nap mint nap, ha csak egy órára Lisa helyére kerülhetne! Hangosan csak ennyit mondott:

"Jöjjön, Lisa, keresünk egy nyugodt kis panziót! Pihenésre van szüksége."

Mona Desiré

Nincs hír, nincs adat

Két főhősünk pirkadatkor még álmosan kortyolta cappuccinóját tengerre néző teraszukon, aztán felkászálódtak a kerékpárokra, és tovatűntek a hajnali ködben. Ötzi és Wolfi értetlenül állnak az eset előtt: Ötzi kétségbeesve rohangál eredeti jakszőr fürdődresszében, Wolfi pedig a kis Ludwig később elhíresült V. szimfóniáját zengeti vadul a hotel bárjának kopottas zongoráján. Többet nem tudunk.

A többi néma csend...