Hosszú, kitartó, de nem pontos eredményt hozó számolásunk alapján csak a sötétben tapogatóztunk. Egy belga nyomozó szürke kis agysejtjei segítettek ki minket szorult helyzetünkből. A megoldás kézenfekvő volt:
"C' est clair, mon ami! Les vagabonds sont à Paris!" És valóban:
Desiré csak egy pillantra állt meg tájékozódni a Boulevard Saint-Michelen, máris egy ismerős arc tűnt fel a közeli kávéház teraszán: Ady fiatal diáklányok gyűrűjében verselt meg-megdöccenő franciasággal. Ezen a ponton azonban nem zajlott le a világirodalmat alapjaiban megrengető eszmecsere a két poéta között, mert Desiré ijedten konstatálta: Lisának nyoma veszett a párizsi forgatagban. Így azonnal nyeregbe pattant, és a vak szerencsére bízva magát határozottan kerekezett tovább a Szajna partján. Mindeközben Lisa már kipirult orcával szedte kettesével a Louvre lépcsőit keresztülverekedve magát a hömpölygő tömegen. Nem tudta, hova megy, de valami határozott erő húzta egy bizonyos irányba. Az egyik terem előtt végül megállt. Szíve a torkában dobogott, zihálása egyre hangosabbá vált, míg végül erőt gyűjtve belépett. A tömegen halk morajlás futott végig. Egyszerre csend lett. Minden szempár rá szegeződött, s ő egyszerre szembe találta magát vászonra festett valójával, és halk, elhaló sikollyal a padlóra rogyva eszméletét vesztette. Henrinak, a Louvre rokonszenves igazgatójának szobájában tért magához a repülősó erőteljes szagára. Desiré aggódva hajolt fölé: "De hát mi lelte kegyedet, drága Lisa?" Lisa megbabonázva suttogta: "Ennyi ember, Desiré! És mind rám kívácsi! Maga ezt fel sem foghatja!" Ebben a pillanatban Desiré arca elkomorult. Villámcsapásként hasított belé a felismerés: Ő még csak nem is ábrándozhat ilyen világhírnévről! Lássuk be, Desirétől nem állt messze a hiúság! Eljátszott a gondolattal, hány japán turistával nézhetne farkasszemet nap mint nap, ha csak egy órára Lisa helyére kerülhetne! Hangosan csak ennyit mondott:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése